Eredetileg egy festőnő képéhez íródott a hat variáció, de most illusztrációnak saját képemet mutatom be. Afrikában valahol, egy sínpáron megáll egy orrszarvú, a távolból vonat közeledik feléje. Hogyan folytatódik a jelenet? Elüti, vagy nem üti el a vonat az állatot? Mégis, mi lesz a folytatás?
(A novella megjelent a CÚG újság 1. számában 2011-ben.)
I.
-Mélyen tisztelt publikum! Még egy percen keresztül, élőben látható a világ utolsó megmaradt széles szájú orrszarvúja...
További előadásainkra jegyek már kapatók.
II.
Ami nem látható a tájban, az én vagyok. Megtévesztő a kép, sőt ijesztő. Megnyugtatok mindenkit, nem fog bekövetkezni a tragédia. Nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Túl leegyszerűsített folyamat lenne és egyáltalán nem életszerű úgy, ha az események lineárisan követik egymást. Elfogadhatatlan az, ami nem másítható meg.
Azért némi pozitív előjel mutatkozik: a sínpár összevissza kanyarog. Fordulhat a kocka.
A langyos alkony levegője átjárta minden porcikámat. Kényelmesen hasamra fordulva elbóbiskoltam. A vonat még oly messze járt, hogy semmi okom sem volt rá, hogy megijedjek egy zakatoló, füstölgő fémszörnytől, és feladjam úri pozíciómat a langyos, párnázott fészkemet. Azért annyira okos sosem voltam, hogy tudatában legyek az ember alkotta tákolmányok pusztító erejének, de ha tudnék logikusan gondolkodni, odafigyeltem volna a gőzmozdonyra. Említettem, hogy nem vagyok látható igazán.
Semmi sem olyan édes, mint egy fanyar illatú kipárolgás, az állati testből. Nem kívánok társakat most magam köré. Ne piszkáljon senki, és akkor én is mozdulatlan és csöndes maradok. A vágyak csak vágyak maradnak az ellenséges világban, a vad természetben. Néhány apró lyuk a bőrön, nem csupán a régi vakarások nyomai. Más paraziták is laknak az én állatomon, de nincs szándékomban osztozni. Mind a hat lábammal és szívószervemmel támadásba lendültem. Épp jókor. A rinocérosz bőr sem lehet soha elég vastag. A fülével próbált letolni minket a gerince vonaláról, de nem érte el a háta közepét. Egy tétova mozdulata elég volt ahhoz, hogy patái kívül kerüljenek az ember-építette kígyóvonalon.
Nem is az a lényeg, hogy életben maradt az orrszarvú, hanem az, hogy higgyünk-e a véletlenben? Vajon én mi vagyok? Egy parazita, vagy eszköz? A jövő apró záloga?
III.
Kamilla élete legizgalmasabb munkáját kapta meg, és jól is fizetett. A divatszakma sztárja lehet egy csapásra, ha különleges mozgásával végigsétál a milánói kifutón az idei tavaszi-nyári kollekciót bemutató nyitógálán. Minden év egy témakörről szól. A retro, vagyis a hetvenes évek trapéz nadrág őrülete nem igazán jött be, kevesen vásároltak a boka körül lengedező pantallóból, annak ellenére, hogy eget verő reklámkampány kísérte. 2011-ben feltétlenül nyereséget várnak a szakértők, mert ha nem, teljes összeomlás vár a könnyűiparra.
Egyedül a globális őrület, új módi mentheti meg a szakmát. Visszatérnek a divatdiktátorok a civilizáció forrásához, Afrikához. A milánói kifutó meghódítása előtt Kamillára még egy feladat vár. Eredeti helyszínen készülnek felvételek róla, és remények szerint a 2011-es év reklámarca is ő lesz.
A sivatagban vagyunk, néhány pálma a háttérben. A semmiből induló síneken egy múlt századi öreg szerelvényt állítanak üzembe a még mindig működő mozdonnyal. Kamilla a síneken áll és maga elé néz, mintha a régi világ romantikája magával ragadná. „Emlékei fogva tartják” sugallja majd a látvány, és a technikusok, lassan be fognak úsztatni a képbe néhány beduint, mintha épp vadászni indulnának. A csupán néhány kilométeres sebességgel csordogáló vonat mindenféleképpen megáll majd Kamilla előtt, mivel a síneken fékezőt rejtettek el, ami a kamera felöl, nem látszik.
A forgatókönyv szerint beállították a szereplőket, a díszletet. A statiszták fölszálltak a vonatra, a segédrendező még egyszer végigszaladt Kamilla és a vagonok között, hogy ellenőrizze, minden a helyén van-e? Ahogy haladt a mozdony felé, megbicsaklott a lába. El is esett, de nem tulajdonítottak jelentőséget neki. Jót nevettek a suta kis emberen. Visszafelé még egyszer megtörtént, de azt hitték, csupán az izgalom teszi ezt vele. Kezdődött a felvétel.
A vonat nekiindult, Kamilla csak állt, ahogy betanították. A vonat közeledett, és semmit sem vesztett sebességéből. A kameraman örült-e fordulatnak, mert így sokkal hatásosabb felvételt készíthetett. A rendező sem lépett közbe, lenyűgözte a látvány. Nem mintha hiányzott volna belőlük a humánum, de úgysem tudták volna röpke másodpercek alatt befolyásolni az eseményeket. Kamilla csak állt, ő nem értett semmit, de a mozdonyvezető sem. Úgy tíz méter még elválasztotta őket, amikor épp ahhoz a helyhez ért a szerelvény, ahol a segédrendező megbotlott. A mozdony imbolyogva süllyedt a homokba, úgy fele magasságáig. Nem mozdult már |
AJÁNLOM AZ OLDALT
