ESZMECSERE 
KARINTHY FRIGYES: VAN-E TÚLVILÁGI ÉLET?
I.

Az Est-lapok hasábjain olvasóim is végigkísérhették azt a vitát, ami e kérdés körül Londonban lezajlott. Különféle tekintélyei a Gondolat arisztokráciájának nyilatkoztak meg - s éppen mert Londonban történt a dolog, észrevehető külső aktualitás nélkül, abban a városban, mely a ma élő emberiség szempontjából még mindig Athénje és Rómája és Alexandriája a Megismerést áhítozó emberi lélek kultúrközösségének - ez a vita, rendezésének a felvetett kérdéshez képest nevetségesen kicsinyes s ügyefogyott, külső formái ellenére könnyen emlékeztet, jelentőségben, bizonyos harmadik és hatodik és tizenötödik századbeli zsinathoz, melyek az effajta teozófiai és teológiai kérdéseket döntötték el, ünnepélyes külsőségek közt, azzal a különbséggel, hogy a vita eredményét hitcikkellyé, törvénnyé szentesítették aztán, - s mivelhogy a világot abban az időben egyházi hatalmak kormányozták, a jogerőre emelkedett törvény éppenúgy végrahajtatott, gyakorlati értelemben, mint ahogy végrehajtatik manapság holmi katonai vagy gazdasági vita eredménye, ami parlamentekben, birodalmi gyűléseken válik törvénnyé vagy rendeletté.

A középkori ember számára csakúgy vitális fontossága volt annak, hogy vajjon Trientben vagy Constanzban, vagy Wormsban mit határoznak a túlvilágról, vajjon elfogadják-e az átlényegülés elméletét vagy sem, vajjon a szentháromságot veszik alapul, vagy az egységet; mint ahogy a mai ember számára égetően és életprogrammja szempontjából is fontos, hogy a parlamentben vagy a népszövetségi gyűlésen megszavazzák-e, mit tudom, a vámuniót vagy akár leszerelést. Az a bizonyos "i“ betű a homouzion és homoiuzion között igenis döntő különbséget jelentett, egyáltalán nem volt olyan könnyű feladni vagy fel nem adni, mint ahogy Madách Tancréd-ja hiszi - a keresztes háborúk korában ilyen és effajta "i“ betűkön múltak és múlhattak emberi sorsok, országok élete és halála, eltolódások, fellendülések és visszaesések kultúrában, civilizációban, országok összeomlása és újjászületése. Nagyon érthető, hogy azok, akik a zsinatokon hivatva voltak határozni olyanfajta kérdésekben, mint teszem fel az egyszínű vagy kétszínű Úrvacsora, hogy Krisztus lelke a kenyérben és borban egyszerre szolgáltassék-e ki, avagy csak a kenyérben, avagy csak a borban - nagyon érthető, mondom, hogy az akkori világ e jelentős képviselői átérezték szerepük fontosságát - ez a jelképes kenyér és bor valódi kenyeret és bort jelentett ezidőkben, ami elvétetik vagy megadatik.

Ezerötszázharmincegyben, mikor arról kellett dönteni, hogy elfogadják-e vagy sem a protestantizmus felfogását - bár ez a felfogás ilyen látszólag transzcendens kérdésekkel foglalkozott "csak“, mint például Krisztus emberi és isteni természete, a túlvilág értelmezése stb. - a zsinat hatalmas képviselőinek módjában volt igen jól megsejteni azokat a háborúkat és katasztrofális változásokat, amik protestantizmus és katolicizmus küzdelmében, országok múlásával és születésével igazolták utóbb, hogy a wormsi birodalmi gyűlésen igen nagy és életbevágó dolgokról volt szó, mikor arról volt szó, hogy egy szín alatt vagy két szín alatt szolgáltassék fel az Úrvacsora templomi szertartásokon. Valódi borról és valódi kenyérről volt szó - papok és hívek óriási tömegének boráról és kenyeréről, csakúgy, mint ahogy polgárok és bankárok és munkások boráról és kenyeréről van szó ma, amikor a parlamentben valamelyik miniszter törvényjavaslatot terjeszt be, mondjuk, a gyufamonopóliumról.

Ma a hatalom nem a lélek dolgával foglalkozó emberek kezében van, mint valamikor. Ha a világ mostani papjai, írók és tudósok és gondolkodók, a szellemi arisztokrácia képviselői volnának a miniszterek és elnökök és királyok is egyszemélyben, (mint ahogy illenék egy céltudatos, jövőjét logikusan látó és akaró társadalomhoz és emberiséghez) a londoni ankét fontossága bizonyára hívebben fejezné ki a feldobott kérdés jelentőségét. Végre is, ha meggondoljuk (de hiszen éppen erről van szó!) az a kérdés, hogy van-e túlvilági élet vagy nincsen, nem egészen lényegtelen abból a szempontból, hogyan viselkedjem, hogy éljek, mit tegyek, mihez tartsam magam ebben a világoninneni életemben.

A kérdésnek mai értelemben, tehát az érzelmi és értelmi logika és a kísérleti tudomány össze- és együttműködésével (majdnem azt mondhatnám: vallás és tudomány, hit és tapasztalat összeegyeztetésével) való, tehát korszerű megvitatása és eldöntése, akár jobbra, akár balra, igenis, korszakalkotó, gyakorlati jelentőségű következményeket vonhatna maga után, ha ennek a döntésnek hitelt és érvényt biztosítana azoknak világi hitele és hatalma, akik hivatva vannak végiggondolni ezt a kérdést.

No de hát erről szó sem lehet.

S miután erről nem lehet szó, a londoni ankétból is az jött ki, aminek ilyen körülmények között ki kellett jönnie. Végiggondolt, végigérzett, komoly és ihletett, a kor lelkének megfelelő új látni-akarás, mindent újra és előlről felrázó és megrázó szemléletalkotás, vallásalkotás helyett ez a modern Trient vízfejű csecsemők gondolatvilágát szülte világra - összekeverve régi, üres, frázissá rongyosodott kozmogóniák rothadó trágyáját néhány modernnek csúfolt "tudományos“ bárgyúság cafrangjával, leöntve a kotyvalékot, javasasszonyoktól kölcsönkért kabalákkal, békamájjal és cinegehájjal.

De hiszen ez nagyon természetes. Miután mindegyik "gondolkodó“ igen jól tudta, hogy a túlvilági élet kérdésében való véleménye igazán nem fogja megváltoztatni a világot - hogy másnap a villamosok éppenúgy fognak járni és a Journal Amusant-t éppenúgy százezerszer annyi ember fogja olvasni, mint Einstein felfedezését, akár van túlvilág, akár nincs - igazán kár lett volna túlságosan megerőltetni a kobakot. A kitünő és szellemes Chesterton (egyébként komoly és ihletett feszegetője a nagy kérdésnek) igen mulatságosan bizonyítja be, a szerencsétlen ankét tanulságaképpen, hogy korunk az emberi gondolkodás végvonaglásának kora: hogy soha nem volt még kor, beleszámítva az ősidőket is, amikor ennyi ostobaságot és sületlenséget válaszoltak volna a feltett kérdésre: a vizsgán tökéletesen és reménytelenül megbukott mindenki, még pótvizsgára való anyag se jelentkezett.

Magam csodálkozni csak azon csodálkozom, hogy Chesterton ezen csodálkozik. A magyarázat ugyanis igen egyszerű. A gondolat azért haldoklik ebben a világban, azért nem gondolkodnak az emberek, mert ma nem érdemes gondolkodni, mert a gondolat eredményét nem lehet úgyse valóra váltani, nem lehet következményeit levonni, nem lehet élni a gondolat szerint, nem lehet, egyszerűan azért, mert a világot nem a gondolat kormányozza, hanem egészen más valami, - vagy inkább semmi se kormányozza, alakul magától, indulatok és vágyak viharában. S ha valaki mégis immel-ámmal hozzányúl a lomtár rozsdás Eszméihez, ijesztő módon magára marad, segítség, támogatás nélkül fúrhat és faraghat titkos műhelyében, mint a középkor alkimistája, tévelygő, boldogtalan úttörője annak az Exakt Tudománynak, ami mégis csak megszületett belőle.

Az alkimisták korában bujkálni kellett a Tudománynak a vallásos Gondolat elől, - akkor a vallás uralkodott. Ma a gondolat árvult el, - érthető, hogy ami megmaradt belőle, olyan naiv és ügyefogyott, mint az exakt tudomány szemszögéből az alkimisták tégelyei és lombikjai és kotyvalékai voltak valamikor.

*

Mégis, ha már így felködlött előttem, a londoni ankét alkalmából, mi lehetne ez a vita, ha valóban zsinat volna és nem csak interjúk sorozata, nem illik eltagadni, hogy érdekel.

A londoni lapok nagy példányszámban jelennek meg, a Földkerekség mindegyik pontján olvashatja aki akarja, mint vélekedik az, akinek véleményére, az angol önérzet szerint, kíváncsi lehet a világ.

Magyar író vagyok.

Az angol önérzetnek nem igen jutna eszébe, hogy egy magyar író véleményére is lehet valaki kíváncsi.

Kérdezetlenül jelentkezem hát, hogy én is elmondjam véleményemet - nem Új Biblia, Legújabb Testamentum, a kérdéshez méltó mű formájában. Korszerüen csak - gondolat-alkimista módjára, néhány rövid jegyzetben.

ESZMECSERE 
KARINTHY FRIGYES: VAN-E TÚLVILÁGI ÉLET?
II.

Ismétlem és előrebocsátom: objektíve, tehát mások számára az a néhány mondat, amivel válaszolok a feltett kérdésre, nem elmélet, még csak nem is szabályszerű feltevés - elméletnek, feltevésnek csak azt a gondolatépítményt illik nevezni, aminek eredményét módunkban van a valósággal összehasonlítva ellenőrizni. Itt erről nem lehet szó, hiszen a túlvilágról nem kaptunk eddig megbízható üzenetet.

Megmondottam: úgy viszonylik e néhány dadogó ige az igazsághoz, mint az alkimisták kabalái egy modern elektron-teóriához, amit újabban már a mikroszkóp is igazol.

Éppen ezért és mindenekelőtt: legyünk nagyon, nagyon szerények. Olyan szerények, mint az álmodó, aki kezdi sejteni, hogy csak álmodik. Hogy van egy ébrenlét, amihez viszonyítva eszmélő életünk annyi csak, mint mostani életünkhöz képest az álom.

Hiszen álmunkban is rendszerint azt hisszük, hogy élünk s valóságnak vesszük álomképeink - s amikor mégis, egy pillanatra felködlik előttünk a gyanu (többnyire valami rémesen iszonyú, vagy hihetetlenül szép álomélmény közben), hogy ez csak álom: annál többet akkor se tudnánk mondani, minthogy ez az érzés határozottan megvan. Sétálok egy réten álmomban s egyszerre eszembe jut, hogy csak álmodom - ez a rét, ezek a fák, mindez tehát nem igaz - de hogy mi az igaz, hogy, amennyiben nem ezen a réten vagyok most, hol vagyok hát valójában - otthon fekszem-e az ágyban és horkolok, vagy egy másik, de valódi réten aludtam el - azt álmomban nem tudom eldönteni, nem emlékszem rá, ahhoz fel kell ébredni előbb.

De hogy ébredjünk fel?

Az álmodó rendszerint valami erőfeszítést tesz ilyenkor álmában - artikulátlanul kiált egyet, vagy elneveti magát - egy, az álomélmény logikájával ellentétes lelki mozdulatot tesz - nagyon helyes ösztönnel megérezvén, hogy ha ezzel az álombeli eszével és logikájával próbálná megfejteni valódi helyzetét a dolgok között, csak mélyebben keverednék bele az álomvilágba. Az álom szempontjából, ahhoz, hogy felébredjen, logikátlanul kell gondolkodnia, akkor lesz igaza. Például azt álmodom, hogy valaki nekem jön és baltával agyon akar vágni. Az álom-logika szerint el kellene szaladnom - ebből újabb, mélyebb álomképek jönnének létre, rémes tartalmú, lidércnyomásos üldözés. Viszont, ha eszembejut, hogy álmodom, egyszerűen és logikátlanul oda fogom tartani a fejem az álomgyilkos álombaltája alá, jól sejtvén, hogy ettől nemcsak hogy nem halok meg, de sőt ellenkezően, felébredek, vagyis sokkal igazabban fogok élni, mint itt, az álomvilágban.

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy aki a túlvilágot el akarja képzelni, annak előbb ezt a világot kell alaposan szemügyre venni. Szembe kell néznie előbbennek a világnak valóságával, úgy, ahogy az eszméletében tükröződik. És ekkor csodálkozva kell hogy felfedezzen, tulajdon lelkében, egy összeegyeztethetetlen, éles és határozott kettősséget. Ez a kettősség abban áll, hogy a tapasztalt világot összefüggő és érthető valóságnak akarom érezni, kényszerűen, függetlenül a valóságtól, belső ösztön sugallatára - ám ezt az érthetőséget és összefüggést, akárhogy igyekszem, sehogy sem tudom megtalálni, illetve tapasztalataimból levonni. Hogy csak egyet mondjak: a végtelenség kényszergondolata, az a tény, hogy az egészet nem tudom felfogni, mindent összezavar és valószínütlenné tesz - hiszen, ha valaminek (a mindenségnek) egésze mint valami képtelen és logikátlan és érthetetlen dolog szerepel képzeteim közt, akkor ennek az egésznek egy részét, magamat s az általam ismert világot sem tarthatom véglegesen érthető és logikus és létező valóságnak.

Viszont az ösztön és akarat, hogy annak tartsam, megvan bennem.

Mi mást jelenthetne ez, mint hogy az ellentmondás nem odakint van, hanem bennem, illetve lelkem állapotában.

A valóság azért ködös, mert lelkemben köd van.

A lelkemben köd van, álmodom.

Van-e túlvilág? - ez a kérdés tehát helyesen így hangzik: mi lenne, ha nem volna köd a lelkemben, ha hirtelen minden eszembe jutna, ami volt és van, ha a szó abszolut értelmében felébrednék - hol találnám magam?

Valahol másutt, mint ahol vagyok.

De amellett nem veszteném el ezt a világot se, csak minden kiderülne - nem mozdulnék el helyemből és mégis másutt volnék. Mint az álmodó, aki ágyában találja magát, ahol elaludt, holott pillanattal előbb erdőben sétált.

A túlvilág, eszerint, ha van, csak úgy képzelhető el, hogy mindig van - volt, mielőtt éltem, van, mikor élek és lesz, mikor meghaltam. A halál utáni túlvilág - ennek semmi értelme.

Ha van túlvilág, akkor már most, itteni életemben is benne kell hogy legyek ebben a túlvilágban, csak nem tudok róla, illetve nem érzékelem jelenlegi, életnek nevezett lelkiállapotomban.

A túlvilág tehát nem más, mint egy ismeretlen, az ismertnél végtelenszer tágabb és átfogóbb állapota ugyanannak a léleknek, aminek egy része jelenleg az életnek nevezett képzetek és érzések összeségét tartalmazza.

Ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen, hogy úgy mondjam, két részből áll a lelkünk - az egyik, az abszolut, ami állandóan a túlvilágban van - s a másik, amit innen ismerünk, az életünkből, előbbinek függvénye, relatív valami, mint az álom - lélek, melynek minden élménye az éber szellem állapotától függ.

A félreértések onnan származtak, hogy a túlvilági élet kérdését összetévesztették a halhatatlanság kérdésével: az idővel hozták összefüggésbe, holott a túlvilágnak, ahogy nincs köze a térhez, az időhöz sincs köze.

Ez az egyik.

A másik lényeges dolog, amivel tisztában kell lennünk: hogy a túlvilág az ember személyes ügye.

A túlvilág exakt fogalmának félreértése volt, hogy mindig az istenség fogalmával azonosították.

"Isten felfedezése“ című cikkemben már beszéltem róla, hogy istenhez kétféle módon lehet eljutni: önmagunkon át, a benne való hit s önmagunkon túl, a benne való kételkedés révén (az utóbbi út, ha lassúbb és bonyolultabb is, époly biztosan visz el hozzá, mert mindenütt keresi azt, akit a hit a túlvilágon vél tudni).

Isten itt is van és a túlvilágon is - de isten fogalma metafizikum - már pedig, mint az előbbiekből kiderült, a túlvilág számunkra nem metafizikai, hanem lélektani kérdés lehet csak, itt, ebben az életünkben.

Fogalmát tulajdon lelkünkből építhetjük csak ki: önmagunkat kell vizsgálni, ha létezésének lehetőségét vitatjuk.

Lelkünket kell figyelni - óvatosan, szerényen, áhitatos csendben: elhallgattatva egy időre az álomlogika zakatolását.

S ekkor, ha jól figyelünk, valami nagy, elnyomhatatlan nyugtalanság állandó, halk dörömbölését fogjuk meghallani lelkünk mélyén.

Állandó feszültséget, nyugtalanságot, kielégítetlenséget. Sokfélekép próbálta elnevezni az értelem: életösztönnek hívják leginkább.

Mi legyünk szerényebbek. Nevezzük csak nyugtalanságnak.

De ami nyugtalan, az azért nyugtalan, mert nem jól érzi magát - mást akar, mint ami van.

A nyugtalanság rossz dolog.

Rossz dolog volna az életösztön?

Az életet, valóban, rossznak érezzük, mihelyt a halálra gondolunk. S a halált rossznak, ha az életet szeretjük.

Íme, két rossz dolog. Az élet rossz a halál miatt s a halál rossz az élet miatt.

Már pedig rossz érzés nem volna lehetséges valami jónak a létezése nélkül, - a rossz negatívum, hiányérzése valaminek, ami jó. Önmagában elképzelhetetlen.

Ha tehát az élet és halál rossz dolog, egymás miatt - kell, hogy legyen egy harmadik állapot, amihez ezt a kettőt viszonyítjuk.

Íme a legmesszebbmenő pontosság, amivel a túlvilág fogalmát meghatározhatjuk.

Hogy már most ez a túlvilág, ez a harmadik állapot, milyen természetű - erre csak a ráébredés után felelhetünk majd.

Annyi valószínű s éppen a lélek természetéből következik, hogy mindannak ellentéte, amit rossznak nevezünk. A túlvilágot a vágy teremti meg, ugyanaz a vágy, mely az érvényesülése elé gördülő akadályokat érzi szenvedésnek, fájdalomnak, halálnak, élet és halál börtönének.

A túlvilág szabadságot jelent, minden vágy korlátlan beteljesedését. S mivel a vágy személyes dolog és egyéni, a túlvilág nem is lehet más, mint egyetlen lélek mennyországa, kozmosz, amiben minden úgy történik, mint ahogy ez a lélek szeretné, már itt, ez áloméletben - kozmosz, aminek ez az egyetlen lélek, mely eddig csak szemlélte és szenvedte a világot, azontúl saját képére teremtő és alkotó istene lesz.

Valószínű, hogy a túlvilág tulajdonképpen nem is más, mint ráeszmélés arra, hogy a világot mi magunk teremtjük, olyannak, amilyennek a boldogság vágya mutatja nekünk.

Mintha ketten sejtettek volna hasonlót: Mohamet és Szokratesz. Az egyiknek volt bátorsága bevallani, hogy túlvilág és mennyország csak az lehet, ahol nem is Allah, hanem ő, Mohamet érzi jól magát - a másiknak volt bátorsága kijelenteni, hogy nem mindenki számára létezik, csak ama lelkek kiváltsága lehet, akik meg is tudják teremteni a semmiből.